2005 nyarán Párizsban kezdtem el rajzolni-festeni őket. Olyan képeket szerettem volna csinálni amiben tükrözhetem az ott átélt furcsa érzéseimet. Valamit, ami visszaadja azt az élményt amit Párizs nekem adott. Kétségtelenül inspirált a város, ami oly megközelíthetetlenül elutasító és sznob, és mégis valahogy egy gyűjtőtégely egyszerre. Semmi befogadó nincs benne – és szignifikánsan úgy érzed mintha rátekinthetnél valamire, mintha megnyilvánulna valami általa.

Párizs kétségtelenül Nő. És fehér. Fehér mint a gazdagok ruhái. Ha letekintesz az Eiffel toronyból a város hófehéren izzik, szinte ragyog. Most hogy nagy részét az épületeknek felújították, egészen feltűnő hogy minden épület fehér színű. Amennyiben nevezhetjük a fehéret színnek. Fehér – de piszkos. És a piszkot valahogy a szó minden értelmében érzed,– mint ahogy a fehéret is. Érzéki és élveteg – de intellektuális. Csak úgy sugárzik belőle a világot legyőzni akaró intelligencia. Soha ennyi ellentmondás. Buja de képmutató. Távolságtartó és hideg. Furcsa „intellektuális érzékiség“ árad belőle. Elegáns de perverz. Farizeus (álszent) és önkényes. Csillogó, káprázatos, de fülledt és felszínes. Csábító kacér és kényeskedő…. Minden amilyen a rokokó.

Ezért aztán rokokó rajzokat akartam csinálni. Nagy fehér lebegő papírokra vágytam. Légies, könnyed, fehér képeket csinálni. Inspirált a városból áradó erotika.

Valami egyszerű, ugyanakkor pont olyan papírt találtam aminek megvolt az a belső fénye és törékenysége amire vágytam. Elkezdtem dolgozni. Először magam sem tudtam pontosan hogyan és mit, csak azt, hogy valamit ebből az oly határozottan megnyilvánulóból. Valami kollázsszerű rajzokat. Ahol a mondanivaló az egymást kiegészítő és egymásnak ellentmondó részletekben rejlik… Elkezdtem dolgozni, és időközben hazajöttem Budapestre. Nopersze megint olyan fába vágtam a fejszémet ami technikailag és felépítésében is a legnehezebbek közé tartozik. A képek vegyes technikájúakká fejlődtek, vagyis ahogy haladtam előre a munkában egyre több eszközt használtam mint, guache, arany és ezüst grafit, aquarell, színesceruza és akril. Szóval a méretéből, és abból a tényből adódóan, hogy a vizestechnika mint olyan önmagában nem alkalmas a korrekcióra, megint meglehetősen mammut vállalkozásba sikerült fognom.  Lassan ment a munka, mert javítási lehetőség nem lévén, meg kellett várnom az inspirált  pillanatokat, különben könnyen előfordulhat hogy egy-egy türelmetlen, dekoncentrált nap végén ott találom magam hogy nemhogy nem jutottam előrébb, de azt is elrontottam amit azon a munkán addig csináltam.

STRANGE ANGELS       /I-V.oldal/ megjelent keretezett formában a mű részeként/

minden jog fenntartva © Babinszky Csilla

Ez pedig egy közel két méteres kép esetén amiben esetleg hónapok munkája van benne már, több mint elkeserítő. Arról nem is beszélve hogy mondjuk grafittal betölteni egy négyzetmétert csak fizikailag is valami. No persze. Kell a kihívás.

Szóval lassan ment a munka, de talán éppen a vele eltöltött időből adódóan kaptam oly sokat tőle. És mind több időt töltöttem vele, úgy formálódott és  tematizálódott tartalmilag. Elkezdünk dolgozni valamilyen ösztön, vagy ötlet által inspirálva, vagy éppen csak vágyakozásként valami fehér és könnyed után, és aztán szépen, lépésről lépésre munka közben megtudjuk mit is csinálunk és miért, és ahogyan a munka és a gondolatok kristályosodnak, végül kiderül a formába öntés folyamatán keresztül mennyi ajándékkal lepett meg bennünket a küzdelem.

Amikor az első kép közepén jártam, már tudtam hogy a szépségről akarok beszélni. A szépségről, amely oly tolakodóan egyeduralkodó hatalommá nőtte ki magát. A szépségről, amely arrogánsan a legfőbb érték szerepében tetszeleg, amely betegesen eltorzítja örömeinket és hétköznapjainkat, amely a sokszínűség élménye helyett olyan egyenruhába bújt, ami megbetegít bennünket. Megbetegíti nemi öntudatunkat, elérhetetlen példaképeket állít elénk, amely elégedetlenséggel és állandó belső harccal sújt, és amely mára pőre szexualitássá zsugorodott. Arról a szépségről amely furcsa mód látszólagos ordító jelenléte ellenére eltűnni látszik…

Szóval én a szépségről akarok beszélni. Arról ami mindig magában hordja a tragikusat. Arról ami átcsap fájdalomba. Mert mindig átcsap fájdalomba. Arról ami oly illékony és légies, hogy gyakorlatilag megragadhatatlan. S mire megragadjuk valahogy elveszti súlytalanságát… átcsap a szenvedélyek tüzes-véres tragikumába. Megfogalmazódik mivel fogok dolgozni. Amikor vérző kutat festesz még nem tudod miért, de szép lassan kirajzolódik és körvonalazódnak a munka elemei. Aranyat, ezüstöt, fehéret – és ennek minden árnyalatait, és vöröset fogok használni. Vöröset. A vörösnek minden formáját, minden tónusát, a mindent felborító erejét.

Az első képen, amikor a két szépséges és könnyed figurát felraktam a sarokba, még nem tudtam pontosan, de amint megéreztem a kút helyét a képen, már nyilvánvalóvá vált ez az ellentétesség. A két figura szájába aranyló-könnyed-kacér szavakat adok – flörtölve a világgal – légiesek, súlytalanok, és könnyedek. És ezek a légies szavak fognak azután légneműből folyadékká összesűrűsödve átmenni a valóság világába. Valahogy „leesni“. És ahogy a folyadék ömlik, már nem tudjuk vajon ez víz-e, vagy tűz? Vagy éppen maga az életet adó folyadék, a vér? A „megtestesülés“ vére…

Aztán a kép aljára érve ahogy haladunk egyre „lejjeb“ a folyadék is egyre zavarosabb és sűrűbb, míg végül súlyosan-lassan hömpölyögve mint egy folyékony fém megnyugszik a kép alján.

Hát, valami ilyesmin gondolkodtam az első képnél.

Aztán a következő a két kalimpáló, rugdalózó, pajkos és buja láb. No igen. Kéjesen és kihívóan, cirkuszi akrobataként játszanak az almával.  Aranyló harisnyában feneküket kivillantva a játszás hevében felpezsdült szoknyában rugdossák a bűnbeesés szimbólumát. Sokáig tartott rátalálni az almára. De aztán olyan lett mint egy pont az í-n – ami súlypontilag az egyik láb.  Mire ideértem, már az is világos lett, hogy minden kép dinamikus lesz, mozogni fog, és hogy a levegősség kell hogy legyen a másik nagyon meghatározó képi,– és élményelem.

És a harmadik képnél befordult a munka „az utcájába“. Megtaláltam a címet, és úgy érzem, ez tényleg valahogy a középpontja is az egésznek. Nem azért mert ez volna a legfontosabb vagy a legjobb, hanem mert eldőlt valami, és talán át is fordult egy kicsit. A rákövetkező munkákba mindenképpen valahogy több személyesség csempésződött szüremlett be. A kompozícióban is, az eddig csak „elő-elő bújó“ figurák most, teljes tessttel mondják el és összegzik lényegüket (vagy lényüket).

A lányok. Két mozgó, táncoló figura. Valahonnan szexuális fantáziánk és a reklámok világából. Ki tudja. De az biztos hogy van közük ahhoz a szépségkultuszhoz ami oly mélyen beleivódott álmainkba és ábrándjainkba. Diszkóban vannak? Egymással kacérkodnak, vagy velünk? Egyáltalán táncolnak, vagy röpülnek? Alájuk tettem egy felhőt. Így lettek ők a „különös, idegen angyalok“. És kik azok az angyalok?

Első ránézésre nagyon vonzóak. Kifejezetten érzékiek, szexisek és kívánatosak. De minél több időt töltünk el a nézésükkel, annál jobban hatalmasodik el rajtunk a bizonytalanság, valóban vonzóak? Az első pillanatra kidomborodó harsány és toladokodó szexualitásuk az idő függvényében átcsap valami megmagyarázhatatlanul taszítóba. Sokan jegyezték meg akik ittvoltak és látták a műteremben. Nehezen lehet rájönni miért. Aránytalanra rajzoltam őket. De csak annyira hogy elbizonytalanítson. És nincs arcuk. Miért, nem lopja el a ránkerőszakolt heroikus és szexdémoni világ a változatosságunkban rejlő szépséget, a személyiségünket? Ezek úgy fordulnak felénk, úgy néznek ránk, hogy nincs tekintetük, arcuk. Tulajdonképpen vonzóak és ilyesztőek egyszerre. S hogy miért ilyenek a képek?

Mert a jó és a rossz ugyanaz. Szép és a rút egyazon bölcsőből táplálkozik. Mindig táncolnak valamilyen határon. Mert ezek energiák. Magukba foglalják mindkettőt. Szépség

és szörnyeteg. Nem ugyanaz-e mindkettő? Egy energiának a két oldala. S hogy a kettő egymás nélkül nem létezik.

Az angyalok valahol az égi és a földi között vannak. Ők az összekötők. Mivel magukba foglalják a földit is, egyszerre gyönyörűségesek és tragikusak. Nem éljük-e meg a létező leggyötrőbben és tragikusabban a minden pillanatban megnyilvánuló ellentmondásosságot…?!…

Ami égi, az csak megérint. Ami földi, az megnyilvánul. A létezés lebegése. A nemlétezés besűrűsödése.

Nem azt tanítják-e nekünk a vallások és az élet hogy minden ami földi múlandó, és minden ami maradandó az az, ami sosem ölt formát? Nem ellentmondás ez önmagában? Hát ezért különösek ezek az angyalok.

És hogy miért festettem a következő képre egy hatalmas tortát ami mintha bumm, lezuhanna, és amit körbevesz valami meghatározhatatlan áthághatatlan homály vagy határ? Ránk esik a nagy torta. Nagy, súlyos, ragadós, csábító…. gusztusos. Szerettem volna festeni valami csillogóan, érzékien kívánatosat, egy sütemény teli gyümölcssel. Édes, és vonzó. De benne van egy burokban. Valami áthághatatlan burok veszi körül. Szóval valami miatt mégsem tudjuk megenni. Pedig már érezzük az ízét… Vajon nem történt-e meg mindannyiunkkal már hogy úgy érezte, mintha az orra előtt lenne a „sütemény“ a tálcán, de ahogy nyúlna érte, valahogy sohasem éri el? Mintha a távolságot közte és a dolog között fixálták volna? Mintha csak odarakták volna megmutatni hogy van, de el nem érheted? Valami ami megfoghatatlan. Valami amit nem tudsz „elkapni“. Mire elvennéd mindig elhúzzák előled.

Mint a szépség, amit olyan mintha azért kaptunk volna, hogy soha el ne érhessük, de oly vonzó legyen, hogy mindig törekedjünk rá. S ez a vágy mint ellenállhatatlan mozgatórugó késztet a követésére, a folytonos mozgásra, ami azután a változáshoz vezet, vagyis magához a létezés principális tragédiájához.

Amikor ideérkeztem a munkában egy fontos pillanat következett be.

A kreativitás mindig félig ösztönös cselekvés, még akkor is, ha látszólag a legtisztább és logikusabbnak tűnő művet készíti el az ember. A készítés folyamatában van jelen az ösztönösség, ami választ ad a logikával nem megközelíthető kérdésekre és megoldásokra, mint arányok, kompozíció, vagy a részletek kidolgozása. Az ember sokszor nem tudja miért olyan biztos benne hogy egy színnek oda kell kerülnie, vagy hogy hogyan keletkezik vizuálisan a fejében az a kép,

amit aztán követnie kell a munka folyamán. Valami miatt mindig úgy éreztem – a festményeimen is – hogy a tárgyak és a környezetük határait el kell mosnom, hogy meg kell vizuálisan jelenítenem egyfajta „történést“ két dolog találkozásánál. Ezt egyszerűen csak képileg érzékeltem, nem volt benne semmilyen koncepció, de ahogy fest az ember valahogy megérzi az ecsetvonások hiányát. Én legalábbis akkor nyugszom meg egy képpel kapcsolatban, ha az az érzésem, hogy egyetlen ecsetvonást sem lehet már hozzátenni, amit ő akart magának, az mind rajta van a képen. Nem tudtam miért érzem feltétlen szükségét egyfajta „aura“ festésének a dolgok köré. És miközben a tortámat csináltam, rájöttem.

Rájöttem hogy mi miatt zavarnak a kontúrok. Mert zavarnak. Azért csinálom ezt az örvényt a dolgok köré. Mert a dolgok sohasem határolódnak el élesen egymástól. Soha semmi. Mert nincs fehér meg fekete (vagy ha van is, az nem érdekes). Csak szürkék vannak. Mert mindig egymásba mosódnak. Nincsenek élesen elkülönült dolgok.

És talán a határokon örvénylő  bizonytalanság a legkonkrétabb. Ahol a dolgok összemosódnak. Ahol minden egyszerre van jelen. És talán ez konkrétabb mint maga a dolog. Hogy ezen a határon rejlik az izgalom. Hogy két állítás között  van a történés. Hogy ez az aktív pont. Vagy inkább felület. S hogy a képeim dimenziójába beletartozik a határokról való gondolkodás. Billegni valamilyen határon. S hogy a határ az maga a köztes lét.   (hogy is volt azokkal az angyalokkal?…)

Csodálatos élmény az ajándék amivel egy munka meg tud lepni. S valahogy a végén mindig kiderül, hogy nem csak én „raktam bele“ önmagamból, de ugyanannyit kapok is a munka révén. Mindig formál és alakít, és az interakció akkor is megvalósul ha láthatatlan… Az ilyen pillanatok a legtöbbek amit valaha kaphatunk.

Az utolsó darabja a munkának lett talán a legelvontabb. Azt hiszem itt már nem is festettem egyebet mint azokat a bizonyos „határokat“. Az a bizonyos „történés“ két dolog között. Valamit az interakcióról. Valamit a kommunikációról. Valamit a szerelemről.

Valamit, ami már nem a feszültségektől „terhes“. –Ahol a teherből megszületik valami. Ami csöndes. Ami a gyöngyházban a fehérben az ezüstben úszik. Ami nem harsány és tolakodó hanem magától értetődő. Valamit, ami örökös mozgásban van mégis állandó… – amit a mozgás rajzol körül. Két edény, ami ugye attól edény, hogy magában foglal valamit. …Vagy egy edény?

Valami átáramlik amit odaadsz és elfogadsz. A szépségnek az az arca ami nem az ellentmondásban hanem az odaadásban, feloldódásban van. Valami láthatatlan és mégis jelenlevő. A határok. A találkozások. A „levegőben“ jelenlévő…

Babinszky Csilla